Poczok és Picilány blogja

Semmi baj, majd jövőre veszünk újat a Luca napi vásáron. Bár jövőre már felsős leszel, de majd lelopódzunk az alsósokhoz és titokban veszünk egy ilyen tészta angyalkát. Sőt, felvásároljuk az egész készletet… ...aztán meg eladjuk drágábban!

Nem anya, az nem lenne szép dolog.

Milyen érdekes, hogy ha egy szűk közösségben történik, akkor „nem szép dolog”, de ha egy nagyobb közösségben, egy személytelen világban történik ugyanaz: egy kereskedő felvásárol egy bizonyos terméket, majd felárral értékesíti azt: akkor az zseniális üzleti fogás…

Különös szomorúságot éreztem ma este. Egész nap azon gondolkodtam, hogy mi a baj, miért nem áll össze a kép. Miért nem áll össze a kép már évek óta? Délutánra meg volt a válasz. Este meg ez a szomorúság. A válasz: bekattant. Őrült. Nem csupán veszélyes, őrült. Ez van. Elkapta a V.I.P. nevű őrültség. Csak az a baj, hogy túl intelligens. Ezért a probléma összetettebb módon jelentkezik, de ugyanaz. Küzd azzal, hogy nem pótolhatatlan, mint mindnyájan, de őrült elméleteket gyárt arra, hogyan tehetné magát mégis azzá. Nem vallja be a gyengeségeit, hanem támad, fenyeget, hátha elég erősnek tűnik. Minden emberi vonását levetkőzi, annyira okos akar lenni.
Miért mondom, hogy őrült? Nem számít, hogy mifélék, de az emberek többségét emberi célok mozgatják. Lehet az pénz, hatalom, erkölcsi győzelem, stb. Dehogy valaki éveken át mindent alárendelve, éjt nappallá téve dolgozzon, csupán a munkáért? (vagy lehet, hogy félelemből?-ez csak most jutott eszembe - hiszen ujjait szinte véresre rágcsálta)
Tegnap itt járt nálam. Ő, akinek nem mondjuk ki a nevét. Beszélgettünk. Tudod, amikor valakinek a világa tökéletesnek tűnik. Amikor nem találsz rajta fogást. Amikor úgy érzed tulajdonképpen mindegy, hogy mit válaszolsz neki, ki tudja úgy tekerni, csavarni, hogy magad sem ismersz rá. A végén már magadra sem. Csak annyit érzel, nem fér a fejébe a te világod. Nincs hely benne számodra. A végén már unatkoztam, és úgy éreztem ideje, hogy menjen, és ha lehetne, ne jöjjön vissza.
Először úgy tűnt, különleges. Micsoda koponya! Egy zseni! Talán azért nem értek vele szót, mert nem vagyok elég okos hozzá? Én mindig magamban keresem a hibát először. De nem, nem ez a baj. Vele van baj. Nem tudom mi a neve a bajának, de van.
Nem először futok bele ebbe. Nem az első búcsú. Az előző nem ért szép véget: elektrosokk, kényszerzubbony, zártosztály. De a fantom eltűnt, maradt egy kedves ember, aki már nem ugyanaz, és akinek nagyon kell akarnia, hogy teljes életet élhessen...
Miért akarom a különlegest, a kivételest, a Kiválasztottat? Mindig kiderül, hogy nincs ilyen, csak egy halom komplexus, kompenzáció, az empátia teljes hiánya, stb. erős IQ-val párosítva. Miért nem jó a hétköznapi, a kedves, az egyenes, a gyenge, az esendő, a tökéletlen?
És egyre inkább úgy érzem, hogy jó. Hogy nem kell már a különleges, a kivételes, az őrült, mert ezek tényleg betegek.

Felszakadozott a felhőzet. Még esett, ahogy bementünk a közértbe. Enyhe lehangoltság nehezedett a vállamra egész úton hazafelé. Azon gondolkodtam kicsi autómban, hogy most az sem tenne boldoggá, ha egy Octáviában ülnék. És ez már elég mély pontot jelent. Végigkísért ez az érzés, míg ki nem léptünk a közértből. Amikor is felszakadozott a felhőzet. És valami testi-lelki megkönnyebülést éreztem. És elkezdtem vigyorogni és majd kibújtam a bőrömből. Arra gondoltam, ezt is meg kell ragadni. Nem csak a rossz érzést, a jót is, és kiélveztem egy kicsit ezt az örömöt. Milyen nyomorultak is vagyunk. Teljesen kiszolgáltatva az időjárásnak. Hogy lehet, hogy így meghatározzák a kedvünket a hold, a csillagok, az eső, a napfény, a hideg, a meleg, a légnyomás, a szél? Nem lehetünk biztosak, hogy azért szomorkodunk, mert magányosak vagyunk, vagy csak aznap alacsony volt a napfényes órák száma, vagy esetleg erős fronthatás érvényesült. Lehet, hogy nincsenek lelki bajok, csak túl sok felhő? Akkor, jó hír: felszakadozott a felhőzet.

Hát, kellett egy kicsit magyarázkodnom az előző bejegyzés miatt. De, megérte. Itt is megteszem: szóval, az "egyszerű" cimkékkel ellátott bejegyzések spontán, cenzúrázatlan gondolatokat fognak tartalmazni, amelyek nincsenek átgondolva, így esetleg kicsit primitívek, ösztönösek?! Így aztán, majd magyarázkodhatom. De megéri.

Lehet nem akarni, hogy valaki más megtegyen valamit magával? Valószínüleg csupán nem egyetérteni lehet, meg helyteleníteni, esetleg csóválni a fejünket. De én, mégis és mégsem, NEM AKAROM, hogy az egyik barátom egy szépsebész kése alá feküdjön, és kész!

Az igazi férfi dudán játszik,
Vörös szakálla messzire látszik,
Az igazi férfi mindig zord,
Az igazi férfi szoknyát hord!

Picilány dalolja mostanában, meg kellett osszam veletek.

A Rendezzük át az Életünk projekt részeként ma este átrendeztem a szobám. No, nem nagyon, csak kicsit, nem vagyunk mi olyan bátrak.

Ma van a 33. nap, hogy nem dohányzom. Ez akkor is így van, ha ezalatt az idő alatt elszívtam két szál cigarettát. Attól még én nem dohányzom! De annyi biztos, hogy most még beborozni veszélyes!

Már két hete bébicsősz-jelölteket interjúztatok. Tegnap végre azt hittem megtaláltam az Igazit: nem fiatal, de energikus, van gyereke, tapasztalata, dolgozott már bébiszitterként, tudja mi a dörgés és még meg is tudom fizetni. Látszólag minden ideális. Rábólintok, rábólint. Mondom, akkor felírnám a teljes nevét, gondoltam elég hülye dolog, hogy csak a keresztnevét ismerem. Mire ő, nem hajlandó megadni. Nem hajlandó megadni a nevét!!! Emberek! Bejön a lakásomba, vigyáz a gyerekemre, el akarja vinni játszótérre, és nem csak a ház végén levőre, hanem ismer egy másik, szebb, jobb játszóteret, ami kicsit messzebb van. És nem mondja meg a nevét!!!!

Már megint rossz embernek tartom magam. (Már megint azzal foglalkozol, hogy mit gondolnak rólad a többiek -mondaná.) Pedig nem. Ez önmagam előtt fontos.
Miért vagyok rossz ember? Mert kihasználom, mert ugráltatom, mert csak csettintek egyet, ha azt akarom, hogy itt legyen, mert elvárom, hogy hűséges legyen, de annyit nem bírok mondani neki, hogy "szeretlek" és "szeretném, ha szeretnél". Ezért.
De miért csinálom ezt, ha tudom, hogy nem helyes? Mert engedi. Mert jön, ha hívom, elmegy, ha elküldöm, szeret, ha azt akarom és lelkiismeret furdalása van, ha nem hűséges hozzám, és azt is mosolyogva tűri, ha nem igérek semmit. Mert hagyja. Mert megalázkodik. És nem ad lehetőséget nekem, hogy szégyeljem magam, hogy sírva könyörögjek neki, hogy bocsásson meg. Nem engedi, mert már kezemben a telefon, hogy hívjam, de ő megelőzőtt.Ott vár az üzenete. Ő kér bocsánatot. Sőt, kiment engem, hogy biztos csak fáradt voltam, hogy biztos ő fogalmazott rosszul. Én meg már fel sem tudom hívni őt ezután. Nem tudom tisztelni, mert hagyja, hogy megalázzam. De azt sem engedi, hogy magamat tiszteljem. Önző. Abban a tetszeleg, hogy csak ő látja át a dolgokat. Én szerencsétlen idióta, észre sem veszem az ő megaláztatásait. Mindenki csak azt látja, hogy milyen szenvedő posztokat ír hajnalok hajnalán. Szegény ember. És az a némber, aki így elbánt Vele?
NEM. Én szeretem őt. De nem tudom megtartani. Nem tudom helyette is tartani magam. Pusztán a jóérzésemre támaszkodva gátat vetni önzésemnek. Neki kell tartania magát és nem engedni, amit nem szabad. Mert miközben kettőnk helyett gondolkodom, elfelejtkezem arról, hogy nekem mire van szükségem és hogy milyen fáradt vagyok. És már ezt sem tudom jól kommunikálni. Nem megy...
Ha tényleg szeret megérti.

Egyik reggel, a tévé előtt ülve letesztelt a lányom.

Picilány: Anyu, te is puhává tudod varázsolni a szúrós dolgokat?
Poczok: Hát, persze.

Egyszer valaki elmagyarázhatná, hogy miért kerül a tönkölybúzakenyér kilója 700 Ft-ba. De csak röviden és gyorsan, mert mennem kell dolgozni, hogy megkeressem az árát.

17. nap kipipálva!

Picilány az én pici lányom. Négy éves lesz nem sokára és imádom. Főleg azért, mert határozottan van humorérzéke és mert olyan okos. No, nem arra gondolok, amikor ma vízfestékkel kifestette az arcát és közölte velem, hogy ő egy tigris. És nem is arra, amikor, miután elmagyaráztam neki, hogy más festékkel festünk papírra és mással az arcunkra, fogta a négyezer forintos alapozómat és majdnem az egész tubussal az arcára nyomta. Nem. Nem erre gondolok. És azt sem állítottam, hogy tökéletes. De szellemes. Mikor valamelyik este próbáltam kissé eröltetett módon reklámozni neki a saját kiságyát (csakhogy ne jelenjen meg nálam a nagyágyban hajnalban), és elmeséltem neki, hogy mennyire tetszik nekem az ő felnőttesen nagy kiságya, mosolyogva visszakérdezett, hogy ha nekem annyira tetszik, miért nem én alszom benne?
Ma vásárolni voltunk. Ez azzal jár, hogy a kocsiból rengeteg zacskót kell felcipelni az emeletre, miközben Picilány az autóban vár. Ezt általában úgy szoktam megoldani, hogy először kipakolok az autóból a lépcsőházba, majd onnan újabb körrel fel az emeletre, de akkor már gyerkőccel együtt. Így is történt: csomagok a lépcső tetején, nyitom a kocsiajtót. Picilány kiszáll, felmegy a lépcsőn és beáll a csomagok közé. Közli velem, hogy ő is egy csomag. Szerencsére ennek a csomagnak volt lába és feljött velem az emeletre. Szóval, az ilyen pillanatokért nagyon tudom szeretni.

Az első doldog az lenne, hogy elmeséljem nektek, hogy együtt örülhessetek velem, hogy ez a 16. nap. Sőt úgy nézem, elkezdődött a 17. Az új életem 17. napja. Az új... a nemdohányzó életem. Ne mondjátok, hogy csak ennyi? Én örülök, sőt büszke vagyok. És kitartok, mert még mindig nem könnyű. Még mindig bármikor rá tudnék gyújtani... Csak a kezem. A kezem nem mozdul meg. A fejemre nem számíthatok, de amíg a kezem nem mozdul meg a cigi felé, addig nyert ügyem van. Szóval szurkoljatok!

Mit is szeretnék először szétkürtölni a világnak? Mert azért kettős dolog ez a blogírás. Az ember megteheti, hogy szobája csendjében, teljes magányban írja, suttogja gondolatait, mégis, ha megnyom egy gombot, máris mintha hangosan kiabált volna, mások is meghallják azokat. Tehát, mit is?

Valahol el kell kezdeni... Mondjuk itt... És most lehet fejest ugrani.