Poczok és Picilány blogja

Picilány az én pici lányom. Négy éves lesz nem sokára és imádom. Főleg azért, mert határozottan van humorérzéke és mert olyan okos. No, nem arra gondolok, amikor ma vízfestékkel kifestette az arcát és közölte velem, hogy ő egy tigris. És nem is arra, amikor, miután elmagyaráztam neki, hogy más festékkel festünk papírra és mással az arcunkra, fogta a négyezer forintos alapozómat és majdnem az egész tubussal az arcára nyomta. Nem. Nem erre gondolok. És azt sem állítottam, hogy tökéletes. De szellemes. Mikor valamelyik este próbáltam kissé eröltetett módon reklámozni neki a saját kiságyát (csakhogy ne jelenjen meg nálam a nagyágyban hajnalban), és elmeséltem neki, hogy mennyire tetszik nekem az ő felnőttesen nagy kiságya, mosolyogva visszakérdezett, hogy ha nekem annyira tetszik, miért nem én alszom benne?
Ma vásárolni voltunk. Ez azzal jár, hogy a kocsiból rengeteg zacskót kell felcipelni az emeletre, miközben Picilány az autóban vár. Ezt általában úgy szoktam megoldani, hogy először kipakolok az autóból a lépcsőházba, majd onnan újabb körrel fel az emeletre, de akkor már gyerkőccel együtt. Így is történt: csomagok a lépcső tetején, nyitom a kocsiajtót. Picilány kiszáll, felmegy a lépcsőn és beáll a csomagok közé. Közli velem, hogy ő is egy csomag. Szerencsére ennek a csomagnak volt lába és feljött velem az emeletre. Szóval, az ilyen pillanatokért nagyon tudom szeretni.